Mit csinál az ember háború idején? Hogyan és miből élünk? Beletörődünk mindabba, ami körülvesz minket, vagy hajlandóak vagyunk kezünkbe venni az életünket és felelősséget vállalni a sorsunkért? Elfogadjuk-e a valóságot olyannak, amilyennek látjuk?
A történet középpontjában Elza áll, egy fiatal lány, aki éppen tizennyolcadik születésnapját ünnepli. Körülötte bontakozik ki a világ, amiben „élünk”. Háború van, mindenki boldogulni próbál a maga módján. A folytonos harc, a kilátástalanság és a helyzet borzalmaiba való beletörődés azonban nem fejleszti a jellemet, ahogy nézzük ezeket a figurákat inkább a szánalom, mint az együttérzés fogalmazódik meg bennünk. Elza világában ő számít különcnek, akit mindenki furcsának lát, akin mindenki mosolyog, mert ő többet akar, máshogy és másról beszél. Mindeközben nézőként az az érzésünk, hogy ő az egyedüli, akinek még vannak gondolatai, aki tenni akar valamit azért, hogy megváltoztassa a saját valóságát. De vajon sikerül-e neki? Elza azért küzd, hogy az ő gyerekei már egy jobb és elfogadóbb társadalomban élhessenek boldogan. Hogy eléri-e a célját? Nem csak rajta múlik….A k2 Színház szerzőpárosa, Fábián Péter és Benkó Bence drámai szövegének kiindulópontja Babits Mihály, szinte elfeledett regénye, az Elza pilóta. Az előadás egyszerre szól felnőttéválásról, kultúrharcról, párhuzamos világokról és az emberről, miközben a történet szereplői akár mi is lehetnénk.

A GG Tánc Eger fennállása óta egyre összetettebb feladatokban méretteti meg magát, de most többszörös kihívásnak néz elébe, amikor ezt a darabot műsorára tűzi. Olyan közkincshez nyúl, amiről a nagy többségnek hamarabb van véleménye, mint tudása. "Az ember tragédiája, mint a Faust. változik a korokkal – mai arculata az, melyet a Nemzeti Színház régebbi előadás technikájában, Hevesi Sándor rendezésében lehetett látni: a bölcselkedő részek kimaradnak, csak a drámai lényeg pereg le előttünk filmszerű gyorsasággal. Marad a drámai mondanivaló intenzitása, az egyéniség kérdésében ellentétes állást foglaló korok belső dinamikája. Ilyenkor érzi az ember, hogy Az ember tragédiája nem filozófiai mű, nem egy akármilyen formába öntött gazdag gondolati tartalom, hanem zárt formavilág, ritmusban és kompozícióban teljesedő, bámulatos művészi alkotás." (Szerb Antal) A GG Tánc Eger fennállása óta egyre összetettebb feladatokban méretteti meg magát, de most többszörös kihívásnak néz elébe, amikor ezt a darabot műsorára tűzi.
Olyan közkincshez nyúl, amiről a nagy többségnek hamarabb van véleménye, mint tudása. Olyan történethez, aminek szédítő, zavarba ejtő mélysége súlyos, tömör, olykor száraz példamondataival, inkább filozofikus, mint drámai helyzeteivel és a mindent átitató elementáris szenvedélyével teszi próbára az olvasót. Itt a második kihívás: hogyan lehet a tánc nyelvére lefordítani ezt az igen nehéz művet, hiszen az elsősorban mondataiban, asszociációiban, megfogalmazásaiban rejtőzik és nem a cselekményben. Nincs teljes, minden igénynek megfelelő Tragédia előadás. Ez mutatja a darab nagyságát, örökérvényűségét. Egy-egy szálat lehet megragadni és azt a maga következetességében felgombolyítani a darabot értelmező kor divatjának, vagy az előadást megálmodók habitusának, motivációjának megfelelően.
Mint mindannyian, én is többféle verzióval, többféle rendezéssel találkoztam életem során. Az általam látott Tragédia előadások ritkán érintettek meg oly mértékben, ahogy a mű olvasott formája.
Amennyire telített a mű súlyos gondolatokkal, legalább annyira színes formavilággal és vizualitással is. Ezen lehetőségek míves megoldásait szeretném élménnyé varázsolni nézőink számára. Hiszem, hogy azon alapgondolatok – melyeket a mű képenként és összefüggéseiben hordoz –, megfogalmazhatóak a tánc absztraháló képességével. Értelemszerűen olyan volumenű alkotásról van szó, olyan nemzeti értékről, amelynek a színpadra állítását nem megszokott formában százszor is meggondolja az ember: lehet-e, teheti-e?
A művel kapcsolatos kérdésfeltevéseimre a választ Szerb Antal fent idézett sorai között találtam meg, mely teljes magabiztossággal indított el azon az úton, hogy Madách mesterművét olyan komplex alkotásban mutassuk fel, ahol a tánc által megteremthető, a vizualitást előtérbe helyező, értelmező formavilágot a drámai csomópontokon kiegészíti a verbalitás, a kimondott szó mágiája – a Gárdonyi Géza Színház színművészeinek közreműködésével.

Múltidézés az egyetemes magyarság olthatatlan szabadság utáni vágyáról, a zene, a tánc és a próza nyelvén.
Történelmi tükör, nekünk - nektek, nem csak '56 fényében; hogy érthetővé váljék az ősök törekvése, és méltóképpen - tisztelettel adózzunk emlékeinknek.

ERNŐ1:        „Igen, ez a legnagyobb szenvedés, ez, amit az ember intelligen­ciájára mértek. Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi levegő helyett, a hazugságot, a butítást, a butaságot. Tűrni tehetetlenül, hogy hogy züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogy sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet.

ERNŐ2:        Mikor heverjük ki azt a kárt, amit ennek a nemzetnek a fejében és a lelkében tettek.

ERNŐ3:        Magyarországot, kérlek, le lehetett egy mondatba írni. A pa­raszt szidja az urakat, az urak szidják a zsidókat, a zsidók szidják egymást.

a nézőkhöz

Szegénykéim, hogy untatlak már titeket...”

/részlet az előadásból/


A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös előadása

Erich Kästner 1899-ben született Drezdában, és 1974-ben halt meg Münchenben: olyan tér és olyan időszak ez, hogy – kis túlzással – a hetvenöt éve alatt több történt, mint az egész addigi világtörténelemben.Az Emil és a detekíveket úgy tartja számon az irodalomtörténet, mint az első istenigazában urbánus gyerekkönyvet: tehát nem virágos mezőn, sem sűrű, sötét erdőn játszódik, nem is az Óperenciás tengeren meg az üveghegyen is túl, hanem Berlinben, amely város akkoriban, amikor Kästner irodalmi pályafutása berobbant, épp az egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb korszakát élte: a Weimari Köztársaság röpke epizódját. Ezt váltotta fel a legunalmasabb, legegyszerűbben definiálható korszak, a nácizmusé. Ez utóbbiban Kästner ellenállónak számított, bár inkább afféle óvatos duhajnak, még csak nem is emigrált, mint Brecht vagy Thomas Mann, ellenállása kimerült a feddhetetlen erkölcsű polgár fejcsóválásában – de ennyi is elég volt ahhoz, hogy időnként felkeresse a Gestapo, és a könyveit nyilvánosan elégessék. A legenda úgy tartja, hogy ezen az eseményen ő maga is részt vett. De maradt a helyén, Németországban, alámerülve, és kibekkelve a legrosszabbakat.Kästner irodalmi berobbanása amúgy épp az Emil és a detektívekkel kezdődött. 1928-ban írta, rá egy évre jelent meg, és attól a pillanattól fogva szerzője jelen volt a német irodalom fősodrában. Pedig csak gyerekkönyv az Emil – de a tartalma éppenséggel felnőtt olvasmányként is abszolválható.Emilt a mamája az istenhátamögötti kisvárosból, ahol élnek, elküldi a rokonokhoz Berlinbe, világot látni. Ad vele némi pénzt, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy fájjon, ha ellopják – és el is lopják, már a vonatúton, egy bácsi a kupéból. Emil tudja, hogy ő a tolvaj – de annál kevesebb, vagy inkább több esze van, semhogy rendőrért kiáltson, maga ered tehát a tolvaj nyomába a nagyváros labirintusában. Vándorlása során segítőtársakra talál néhány hasonló korú berlini kölök személyében, aztán addig hajkurásszák a tolvajt, míg végül az kénytelen lesz feladni és rendőrkézre kerülni – ahol kiderül róla, hogy nem Emil pénzének lenyúlásával kezdte a bűnözői pályafutását, hanem nagypályás bankrabló őkelme. Így aztán Emil nem csak a saját pénzét kapja vissza, de még ezer márka jutalmat is bezsebelhet.Vagyis: tanuljunk meg önmagunkban és a magunkszőrűekben bízni, másban, tehát a Rendőrségben, alias Államban; illetve a felnőttekben alias Társadalomban nem érdemes, ők legfeljebb happy end esetén bukkannak elő, jutalmat osztani. Mindezt 1928-ban, öt évvel a Weimari Köztársaság végleges, azóta is tartó bukása után. Lehet, hogy Kästner tudott valamit?

A herceg – élet és halál ura – első látásra beleszeret egy rang nélküli lányba, Emilia Galottiba, aki éppen aznapi esküvőjére készülődik. Mivel képtelen kezelni a helyzetet, tanácsosához, Marinellihez fordul, akinek szabad kezet ad a menyegző megakadályozásában. Marinelli él teljhatalmával: joggal, becsülettel, jóhiszeműséggel való visszaélések egész sorát követi el, hogy Emilia a hercegé lehessen. Végül már a herceg sem tudja követni a tanácsos köpönyegforgatását, és képtelen felmérni a pusztítást, ami az ő nevében megy végbe. A Galottik kétségbeesetten próbálják helyreállítani a hatalom által felforgatott életüket, ám a polgári család tehetetlennek bizonyul az önkénnyel szemben. Ki vonható felelősségre? Az impotens herceg? Az omnipotens hatalom? A szerelmi fellángolás? A szülői féltés? Vagy a szégyenkezés Isten előtt?
Stroboszkóp alkalmazása miatt az előadás megtekintését gyerekeknek, terhes anyáknak, epilepsziásoknak, valamint pace-makerrel és hallókészülékkel rendelkezőknek nem javasoljuk.

„Szerintem inkább irigyelni, és nem kinevetni kéne azt, aki képes magát így átadni az érzéseinek, aki így hagyja magát befolyásolni az ártatlanság és szépség által!” – érvel a szerelem hatalma mellett a Herceg, megpillantva Emiliát. Innentől nem számít a kérelmezők hada, országának eldöntésre váró ügyei, sem birtokadomány sem halálos ítélet… Érzékeit elönti a kitörölhetetlen vágy. Ám hogy tudja meggátolni a szeretett lány közelgő esküvőjét?

Egy örmény testvérlány költözködik, a pakolás, új otthon elfoglalása gyűrűjében egy öreg, rég elfeledett ház  lakói lesznek. A házban lévő relikviák, tárgyak megszólítják őket, és utazásra hívják főhőseinket. Az utazás elrepíti őket a valóságból az előző lakók, egy előző generáción belüli örmény család életébe. Az előadás végig kalauzolja a testvérpárt, és a nézőket az örmény nép történetén. Életük kezdetétől a végéig.

Akiket az előadás megidéz: Crnjanski Milos, Vujity Joakim, Katarina Ivanovics, Ignjatovics Jakov, Vujicsics Sztoján, Vujicsics Tihamér, Sztankovics Kornél, Vitkovics Mihály, Thököly Száva, Sztefanovity venclovity Gavril.A felsorolt művészek a szerb szellemi élet elitjébe tartoznak, ma már klasszikusok. A közös bennük az, hogy mindnyájan Magyarországon születtek és részben vagy egészben itt élték le életüket, itt valósították meg hallatatlan alkotásaikat. Nekik állít emléket Miloevits Péter, amikor csokorba rendezi egy-egy szeletét műveiknek és keretjátékot ír hozzá.A produkció üzenete, hogy hazánk szellemi milliője, népek és kulturák felvirágzásának melegágyaként, századokon át teret adott sok-sok különböző nemzetiség fenmaradásának. A török önkény elől idemenekült szerbség tevékenyen vett részt a fővárosunk és Magyarország, Európába vezető - szellemi központjává való felvirágoztatásában.

Néhány évvel ezelőtt újból intellektuális viták tárgyává lett a világ jó néhány pontján az ún. "Kravcsenko-ügy", miután 2009-ben megjelent John Fleming ideológiatörténeti bestsellere, az Anti-kommunista kiáltvány: négy könyv, amelyik meghatározta a hidegháborút, s miután 2008-ban egy lengyel kiadó - elsőként a volt kommunista blokk országai közül - jelentős sajtóvisszhang mellett, közreadta Kravcsenko vádirattal felérő önéletrajzát. Magyarországot azonban elkerülték ezek a viták - igaz, maga a könyv is. Mai aktualitásának oka viszont, ha úgy tetszik, épp ez a hiány: a Kravcsenko-ügy elfeledése, elhallgatása, zárójelbe tétele azt jelzi, hogy nem néztünk szembe teljes mélységében a II. világháború után kialakult történelmi helyzetünk azon kérdéseivel, amelyeket az 1946-os mű annak idején direkt módon felvetett, a szerző sorsa és a kötet utóélete pedig a maga tragikus fordulataival áttételesen, de nagyon világosan és kegyetlen egyértelműséggel megjelenít.